A klasszikus értelemben vett Nagyváros-Vidék összehasonlítás több tekintetben meg mutatkozik, ha csak a német órákra gondolok vissza amikor az volt a feladat hogy szóban érveljünk egyik illetve másik mellett. Ilyenkor mondhattuk azt hogy a Nagyváros jobb mert több szórakozási lehetőség van, több eséllyel találsz munkát, könnyen eljuthatsz bárhova, nem kell sokat utaznod ahhoz hogy például elvégezd a havi/heti bevásárlást. A vidék mellett érvelhettünk ha azt mondtuk hogy nincs akkora zaj, nyugalom van, frissebb a levegő, nincs az a nagy rohanás mindenhova, szép a táj, több a zöld ( nem, nem a drogra gondolok :)). Sorolhatnánk tovább az érveket itt, ott de nekem most nem ez a célom.
Én máshonnan szeretném megközelíteni ezt az egészet. Az ember folyamatosan tapasztal miközben éli életét. Az elmúlt héten valami olyan megfigyelést tettem ami már régóta itt motoszkált az agyamban, de egyszerűen a mai napig nem tudom pontosan megfogalmazni amit szeretnék. A falusi/vidéki és nagyvárosi emberek viselkedésének különbsége lepett meg. Itt nem arról van szó hogy az egyik különb lenne a másiknál, tisztelet tudóbb vagy illedelmesebb, hanem valami egészen másról. Számomra mint vidéken élő ember számára, van valami fura észrevételem pár nagyvárosi emberrel kapcsolatban. Nem tudom pontosan mi az, egyszerűen furák. Aztán lehet hogy ez fordítva is igaz... és én is fura vagyok némely pl. Budapesti lakos számára ha találkozunk az utcán és beszélgetésbe elegyedünk valami ok folytán.
Talán ez az egész valami életviteli különbséghez kapcsolható a 2 fél között. Korábban leírtam hogy a városokban nagy a rohanás a kapkodás, míg vidéken talán nagyobb a nyugalom. Ez is közre játszhat esetleg.
Egy kicsit más: A minap olyan vonattal utaztam haza ami egyenesen Berlinbe ment, de megállt a lakóhelyemen is. Felszállt egy 30-40 év körüli pár nagy bőröndökkel. Az úr a körülbelül 15 kilós bőröndöt fel szerette volna tenni a vonat tetején található pakoló részre. Nagy kÍnlódás árán sikerült neki, (miközben azon gondolkoztam hogy segíthetnék neki, ügye milyen érdekes hogy a fejünkben ott van mit kéne tenni, mégse mindig tesszük?...) aztán leült 10 percen keresztül lihegett és panaszkodott a feleségének/barátnőjének hogy milyen nehéz volt és hogy hogy kimerült.
Ekkor elmosolyodtam... véleményem szerint az ilyen emberek sajnos nincsenek tisztában azzal mit jelent az hogy munka. Persze "dolgoznak", légkondis irodában, pötyögtetnek a számítógép előtt egy bőrfotelben elterülve vagy osztogatják az utasításokat a beosztottaknak ugyancsak egy irodából. Persze lehet megdolgozott érte, keményen tanult hogy ne kelljen egész nap a 40 fokos melegben vagy a -10 fokos hidegben kint gürcölnie (fele?) annyi fizetésért se mint amit egy maga fajta keres. Bár tegyük hozzá hogy amiket manapság hallani lehet az ezt erősen megkérdőjelezi... Az ilyen embereknek egyszer úgy kezébe adnám a kapát vagy a kaszát, esetleg egy beton keverőt meg egy talicskát... Akkor meg tudhatnák hogy miben is lehet valóban elfáradni. Miért nincsenek jobban értékelve azok az emberek akik nehéz fizikai munkát végeznek?
Az úr felesége még ennél is jobban ledöbbentett talán... Lábak a szembe lévő ülőhelyre felhelyezve, cipő levéve a földön. Fél órán keresztül telefonál, több fontos hívást intéz. Már már sajnálom, milyen nehéz munkája lehet. Úgy gondolom egy ember beszédéből sok minden kiderül. Én ennek a nőnek a hangjában a férfiéhoz hasonló jellemet véltem felfedezni. (De ki vagyok én ahhoz hogy mások felett ítélkezzek???)
Az a legnagyobb baj hogy sokan nem tudják mi az hogy munka vagy hogy probléma. IPhone-al a kezében ne papoljon nekem senki arról hogy mennyire megsínyli a válság okozta szegénységet. Ne panaszkodjon senki a benzin árakra amíg otthon 3 autó van és még a sarki boltba is kocsival jár. Akinek napi 2 doboz cigire van pénze az ne sírjon hogyha megjön a gázszámla és nem tudja kifizetni. Nem azt mondom hogy könnyű vagy hogy rózsás a helyzet, mert korántsem. De tudni kell spórolni.
Ha valakit megbántottam akkor bocsánat érte, semmi ilyen szándék nem vezérelt. De azért próbáljunk harcolni az egónkkal.
